Gyakorlat a létem Énem

Ha én ülök a gondolataim közepében egy kis lámpással a vak (feledés) sötétjében, azt látom, amit éppen egy kicsit megvilágítani vagyok képes. Ha megfigyelem ki is az a valaki, valami aki világosságot mutat. Rá kell jönnöm, hogy én. Én a kezemben tartott (Isteni) fénnyel. Akkor, a mozdulatlan félelmemből akár más felé is világíthatok. Amit éppen látok az csak vanság, ha sokáig benne ragadok, akkor tapasztok rá megrekedt gondolatokat, ami akár meg is béníthatna és általa azt hinném, a helyzet ÉN vagyok. Ám ha tovább haladok, felismerhetem a VILÁGOSSÁG adta játékosságot. Akár el is szórakoztathatom MAGam. A következőkben, mikor már kijátszottam kedvem szerint mindent, figyelmemmel elkezdek visszafelé világítani. Igen, vagyOK.Van a fény és én. De honnan jön a fény? És elindulok a FÉNY ÚTJÁN valami felé, ami vonz, és hív. Hív mint egy izzó szerelem. Már semmi sem kell, csak VELE lehessek! Egyre könnyebb és könnyebb vagyok, súlytalan és légies. Már arról is megfelejtkeztem, hogy egy testben léteztem. Vársz te, Ö és mindenki. Mintha most válnék egésszé. Könnyem potyog, boldog vagyok. Reszketek, mert most már tudom, bántottam magam, akkor ott, mikor a feledést magamra borítottam. És örventek mint a MAG TEREMTŐje, hogy MAGamhoz ölelhetem minden részem. EGY vagyOK és sérthetetlen. Mindig is az voltam, más nem lehettem.